1. fejezet

A FÁJDALOM HELYE:ÉN ÉS A DEPRESSZIÓM
Audry Morgan, egy 16 éves és 2 hónapos lány blogja

Háromszor meghaltam, mire ötéves lettem. Nem tudom felidézni, nem tudom elképzelni a jelenetet, de a tüdőm levegőért sikít, amikor futok, télen pedig mintha valaki a mellkasomba mélyesztené hegyes, éles körmeit. Anya azt meséli, hogy kiskoromban, ha vizet láttam, azonnal rohantam felé, mintha nem is kislány lettem volna, hanem egy hableány, pikkelyes bőrrel, algazöld szemekkel és sikolyszerű sírással. Mostanában már nem megyek medence, tó vagy tenger közelébe, de rémálmaimban a piszkos-sötét fenekén forgolódok, és vergődök, kapálózó lábamra algák tekerednek, víz van a szememben és a számban, literszámra nyelem a vizet, fulladozok, sikoltozok, egyre mélyebbre süllyedek. Az álmaimban nem találok ki a fényre, a fejem a víz alatt elnehezül.
Anyának köszönhetem, hogy még életben vagyok, ugyanis minden egyes alkalommal, amikor belevetettem magam a veszélybe, ő húzott partra, mint egy halász, ő végzett rajtam szívmasszázst, ő tette a száját a számra, hogy lélegeztessen. Majd ő hívta a mentőket, bevitt a kórházba, ott volt, míg vizsgáltak, és az egész éjszakát mellettem töltötte, miközben én az iszapot és a sarat öklendeztem. Nem emlékszem az esetre, de akit érdekel, a helyi újság lehozta a legutolsó alkalmat, A hős anyuka megmentette a lányát! szalagcímmel, alatta egy fotóval, amelyen úgy tart engem, mint valami díjat. Anya megőrzött belőle egy példányt. Sok más különleges dologgal együtt egy dobozban tartja, amibe nem szabad belenéznem. De néha előveszem a sárguló papírlapot, és kisimítom, hogy elolvassam, hogyan haltam meg majdnem. Apáról azonban szó sincs benne, nem számít, hányadszor olvasom újra.
Azért írom ezt a blogot, hogy meséljek magamról, anyáról, és arról, hogy kamaszként milyen érzés ilyen betegnek lenni, milyen érzés depressziósnak lenni. Nem sokan értik meg. Kérlek, írjatok, hogy mihamarabb túljussunk a betegségen!
Köszi, és hamarosan jelentkezem! Audrey